  Stumpf András, Heti Válasz, 2007. február 1.
Igénytelen országban élünk, igénytelenségünkkel pedig a gyerekeinkbe rúgunk bele - véli Badár Sándor, aki az elmúlt rendszernek hála, pontosan tudja azt is, hány kilót nyom egy méter vasúti sín.
– Ön színész?
– Ezt a szakmát tanultam négy évig, úgyhogy végül is, igen.
– Csak mert mintha mindig Badár Sándort játszaná. Állítólag szöveget sem tanul.
– Nincs bajom a szövegtanulással, ha muszáj, képes vagyok rá. De mire az ember megkapja a forgatókönyvet, addigra ötször átírják a szövegét. Ezért én átolvasom egyszer, hogy értsem a történetet, aztán beszélgetek a rendezővel. Az igaz, hogy az első Szőke András-filmekben magunkat alakítottuk, de a Roncsfilmben vagy a Kontrollban már megvolt az előre kitalált figura. Az Egy bolond százat csinál kínai maffiózója sem én vagyok, még ha minden szerep saját élmények gyurmája is. Egyébként játszottam színházban vagy másfél évig, aztán rájöttem, nem az én műfajom.
– Hamletet kellett volna játszani?
– Dehogy. Szentesen volt színház, mégis alig adtunk elő darabokat. A társulatnak a munkás-diák színjátszó kör elnevezést adták, és olyan is volt. Leginkább ünnepségekre használtak minket, ahol zengzetes hangon elő kellett adni, hogy "mondta a költő..."
– Vagy Lenin.
– Vagy Lenin. Amolyan vers- és dagályügyi szolgáltató ágazat voltunk. Mondjuk március 15-én szóltak: szavalj valami Petőfit. Azt sem tudtam, eszembe jut-e még egy sora...
– Végül is a rögtönzés a stand up műfaj alapja, aminek köszönhetően a filmeken túl - a Szőke Andrással előadott Dumaszínház miatt - népszerű.
– Sokat köszönhetek annak a másfél évnek. Megtanultam, milyen a bukás, a szégyenérzet, és ma már tisztában vagyok azzal, hogyan kell eloszlatni a feszültséget, amikor színpadra lép az ember. Nincs bajom a színházi színészekkel, de a főiskolán nem tanulják az improvizációt, pedig ennek a mesterségnek az a csúcsa.
– Nem csak savanyú a szőlő, mert nem vették fel a főiskolára, s vasutasnak kellett állnia?
– Nem kellett. Bizonyítani akartam, hogy lehet civilen is élni, nem kötelező művészkedni. Szentesen egyébként, a Várkonyi Zoltán-féle iskolában szinte minden ugyanúgy volt, mint a főiskolán, csak nem kaptunk diplomát. Nem vettek fel főiskolára, el kellett helyezkedni. A közveszélyes munkakerülés akkor még ismert fogalom volt. Elhelyezkedhettem volna valamilyen színháznál, a könyöklős-nyalós rendszerre azonban nem vágytam. Nagyon hierarchikus volt akkor a színház, voltak nagy színészek, akikért rajongott a közönség, s hogy ilyen magasságok közelébe juss, ahhoz sok mindent meg kellett volna tenni.
– De miért a vasút?
– Egész Európára szóló ingyenjegyet lehetett kapni. Gondoltam, elvagyok ott egy évet, aztán megyek főiskolára, leszek tanár, ha színésznek nem kellettem. Aztán ott ragadtam. Olyan világot ismertem meg, amely különbözött a "kintitől". Végezd el a munkád, aztán csinálhatsz bármit - ez volt a rendszer, ráadásul 14 napot dolgoztam havonta, és marha jól kerestem. És mindenféle embert megismerhettem ott. Volt háromdiplomás krampácsoló, meg olyan is, aki nem sokkal korábban szabadult, mert agyonverte a szomszédját.
– Azóta is ezeket, a múlt rendszerbeli kis figurákat látjuk a Badár-karakterben. Nem járt el fölöttük az idő?
– Azok az emberek még ma is a szentesi vasútnál dolgoznak, csak ma már alig megy el ott vonat.
– Ön viszont újra vasútközelbe került: a legújabb Szőke András-film, a Hasutasok főszereplőjeként állomásfőnököt alakít.
– Volt állomásfőnököt, akit leváltottak. Mire én elloptam az állomást, és felépítettem belőle a kocsmát. A kutyát nem érdekli, persze, hiszen vonatok már úgyse járnak arrafelé. Egyszer csak hívatják az új állomásfőnököt, hogy a mi falunkon át terelik a tehervonatokat. Azt persze nem meri megmondani, hogy nincs állomás, én meg, aki tudom, hogy a régi érában hogyan lehetett úgy tenni, mintha, segítek.
– Tapasztalatból beszél?
– A nyolcvanas években aligha volt vasutas, aki ne tudta volna, mennyit nyom egy méter sín.
– Mennyit?
– Pontosan 64 kilogrammot. Nehéz, de még épp haza lehet vinni. Persze a kommunizmusban így működött szinte minden.
– Tényleg: az előző rendszerben nem ütközött politikai falakba?
– Dehogynem. Amikor például egy abszurd drámát akartunk színpadra állítani - egy Vámos Miklós-darabot! -, a városi KISZ-titkár letiltotta az előadást. Mire mi beültünk a tanács kisbuszába, elhajtottunk Tanya 23-ba egy téesz ebédlőjébe, és előadtuk tizenöthúsz embernek, akik nem nagyon értették, miről is szól a darab, de szépen tapsoltak. Csak ebből nem éltünk meg.
– Az anyagi okból vállalt szerepet, nemrég egy reklámfilmben is?
– Mindenki így gondolja, de nem akkora összeg ez, hogy évekig meg lehessen élni belőle. Régi beidegződés, hogy a színész ne szerepeljen reklámban, mert elrabolja a személyiségét, és így tovább. De Cserhalmi Györgyöt sem az alapján ítéljük meg, hogy milyen volt a bankreklámban. Attól, hogy ő volt az első, aki ilyen szerepet is vállalt, még rendkívüli színész, aki minden feladatot megold. Tehát nem a pénzért csináltam, hanem mert azt mondták, egyet szeretnének: ha jól érezném magam. Három szót kellett beledolgozni a szövegbe, különben szabad kezet kaptam.
– Azt, hogy az arcának reklámértéke van, Antal Nimródnak köszöni, amiért a Kontrollban szerepet osztott önre?
– Igen, bár minden a Szőke-filmekkel kezdődött. Más rendező tán sosem engedte volna be a filmjébe azokat a jeleneteket, amelyeket Horváth Jánossal a Vattatyúkban improvizáltunk. Szőke Banditól viszont már-már természetellenes bizalmat kaptunk. Azt, hogy Szuper 8-as technikával, ötvenezer forintból nézhető mozifilmet tudunk készíteni, akkor senki nem hitte el. Mi bebizonyítottuk, és a kongresszusi központban Jancsó csak a földön fekve tudta nézni, úgy dugig volt a vetítés. Aztán a Roncsfilm volt még fontos - az emberek az utcán utánam dobták filmbéli szövegeimet. Szünet következett, majd a Sub Bass Monster taxis klipje, és persze a Kontroll után megtalált ugyanez a fajta érzés: a siker.
– A Roncsfilmben együtt szerepel Fábry Sándorral, akinek a gegcsapatát is erősíti. Akkor ismerkedtek meg?
– Összebarátkoztunk, amikor még a filmgyárban volt dramaturg. Kedvenc filmem volt Jeles András Álombrigádja, amit az elkészülte után dobozba tett a hatalom. Csak két éve tudtam meg, hogy annak is Fábry írta a forgatókönyvét. A gegcsapatnak egyébként külsős tagja vagyok, akkor dugom oda az orrom, ha van ötletem.
– Ön szerint a humoristának, színésznek dolga véleményt nyilvánítani közügyekben, ahogy például Fábry megteszi?
– Kevés az olyan közéleti személy, mint ő, aki van annyira sikeres, hogy kipakolhatja a véleményét az ablakba. A színészetemnek viszont nincs köze a politikai véleményemhez, a kettőt egyszerű különválasztani.
– Amikor Fábry műsorában jelbeszéddel mutogatta el a miniszterelnök őszödi kitárulkozását, kettétört egy szegfűt, mintha nem tudta volna megállni a politikai véleménynyilvánítást. Vagy csak színészkedett?
– A sajnálatos szeptemberi események után voltunk. A műsor előtt egy sor barátom hívott föl, hogy ezt a beszédet nem kellene elmutogatni, mert megüthetem a bokámat. Gondolkodtam, aztán azt mondtam: azok után, hogy az utcán elpaskolják az embereket, el lehet-e mutogatni egy beszédet, ami már a csapból is folyik? Aztán rájöttem, hogy nagyon is. Mi az hogy! Nem hiszem, hogy ez hőstett lenne.
– Főleg, hogy nem is esett bántódása.
– Személyemben nem, bár 2006 karácsonyán volt először megint ugyanolyan érzésem, mint amikor a KISZ-titkár leszólt, hogy a Vámos-darab sztornó.
– Merthogy?
– Eddig évente megrendeztünk egy betlehemes játékot a Vörösmarty téren. Élő állatokkal, birkával, szamárral, ökörrel, tevével. A gyerekek imádták. Én meg fontosnak tartottam, hogy ha már templomba nem viszik őket, legalább így ismerkedjenek meg ezzel, az európai kultúra egyik tartóoszlopának számító történettel. Aztán a rendezvény előtt szólt a színház: idén nincs engedély.
– Nem egyszerű tevét szerezni.
– Nem gond. Ha nincs teve, jó a ló is. Régi kommunista szokás szerint bevisszük egy szobába, és addig ütjük, amíg púp nem nő a hátán, el nem ismeri, hogy ő teve, és alá nem írja, hogy nem bántottuk. De komolyra fordítva: egy évvel korábban is kekeckedtek a hivatalok, akkor az ÁNTSZ. Hogy hová tesszük a veszélyes hulladékot. Mit? - kérdeztem. Kiderült, a trágyára gondolnak, amit mindig szépen összegyűjtünk. Nem úgy, mint a budapesti kutyatulajok.
– Nincs ínyére a főváros?
– Belebolondulnék a fővárosi létbe. Sajnálom azokat a gyerekeket, akiket ez a folyamatos vijjogás, fojtott agresszió és igénytelenség vesz körül.
– A filmekből ismert Badár-karakter sem harmóniát sugárzó, ápolt figura.
– Talán azért, hogy vegyék észre az emberek, milyenek. Nem véletlen, hogy olykor gejzírként tör fel a feszültség. Ez nem pártharc - alapkérdésekben nincs egyetértés. A társadalom foga szuvas, és úgy fest, magának kellene kihúznia. Tokióban a kólásdobozt is elmossák, mielőtt kidobják, mi pedig az igénytelenség társadalmát építgetjük. Én is része vagyok, persze, amilyen toprongy tudok lenni. De láttam, hogy lehet másképp is. Az igényességnek pedig felülről kellene terjednie. Az erre való nevelés helyett viszont üzleti és politikai érdekek szerint mossák az agyakat: Mónika-show, Balázs-show, Heti hetes. Itt egy ország, amely képtelen két percnél tovább tekinteni, és amelyet nem érdekel, hogy mai igénytelenségével a gyerekeibe rúg bele.
Stumpf András
Lóból teve, Heti Válasz, 2007. február 1.
|
